mindig csak az izgalom. ha éppen nincs, csinálni kell, lehet, hogy ezt jelenti maga a tavasz.
az emberek továbbra is valóságsót néznek, hitelt törlesztenek, költöznek, állásinterjúznak.
én meg néha belenézek egy szempárba, és nagyon ravaszul (és közben mégis szégyenlősen) csak annyit kérdezek magamtól: miért ne?
aztán persze nem válaszolok magamnak.
az ilyen kérdésekre mindig van ezer ésszerű válasz. s az ésszerű válaszoktól lehet végképp megbolondulni tavasszal.

a dolgok helye

helyreteszed az életed, azt hiszed. minden a helyére kerül, sajnos eléggé biztosan tudod, hogy ez a helyük. világosan kirajzolódott az évek alatt a te helyed valaki mellett, a szék helye az asztal mellett, a tárca helye a táskában, a papír helye a dossziéban, a gyűrű helye az ujjon, az ölelés helye a vállon, a kés helye a fiókban. annyira egyértelmű, hogy sajnálod is kicsit hogy nem vetted észre korábban. azt lehet hinni erről a helyreállt világról, hogy itt már minden rendben.
aztán mégis jön az a mondat, ami minduntalan fölmerül, amit Virginia Woolf karaktere mond AZ órákban, hogy senki sem tudja, mivel birkózik belül. egyedül van a sötétben.

álomtitkár

Könnyek közt köszöntem el egy aszott barátnőtől, hogy a lefolyórendszeren keresztül meneküljek el a lakásból, ami egyszerre volt apám s anyám háza, és egy párizsi lakás - óriási felismerésnek tűnt, hogy ha rád zárják az ajtót, akkor is ki tudsz jutni mindenhonnan, csak bele kell férned a csőbe, mint amikor gyerekként azt hittem, levisz a víz a fürdőkádban, ha kihúzzák a dugót. De aztán szennyes szürke víz tört fel az összefolyóból, és újra az utcán voltam, ahol köszönt egy lény, akit rég nem láttam, alig ismerem, de mindig azt hittem, hasonlítunk. Két óriási folyadékkal telt daganat volt a fülei mögött, amikről szemmel láthatóan nem vett tudomást. Azt kérdezte jól vagyunk-e és én azt mondtam igen, pedig valamim éppen nagyon fájt.